Me vs RUN

Ahogy én láttam: 1. Dunakanyar Félmaraton

Mielőtt leírnám a múlt hétvégi Panorámafutáson megélt élményeimet, először is le kell szögeznem, hogy ez a hely gyönyörű. Nem is értem miért nem tartanak itt gyakrabban futóversenyeket. Vagy egyáltalán bármilyen sportrendezvényt. Nagymaros csodaszép. Ha nem Pesten élnék (és nem Szentendrén) lehet, hogy ideköltöznék.

Tekintettel arra, hogy én vezettem, elég korán indultunk. Gyorsan összedobtam a szendvicseket, és haptákba vágtam a lányokat. Már a Hungária körúton jártunk, amikor hívott a Kati, hogy baj van, mert ő nem tud jönni. Ez a kisebbik probléma, de ő hozta volna Ádámot, aki az első félmaratonjára készült. A vonatot már nem érte volna el, így kénytelen voltam visszafordulni érte. A csajok hátul nem nagyon értették mi történik. Ide-oda kanyarogtam, ahelyett, hogy már odaértünk volna. Szóval volume 2., indulás második felvonás. Kicsit jobban toltam neki, mint szabad lett volna. Még az is lehet, hogy készült rólam egy jól sikerült felvétel a Pongrácz úton.

Megérkeztünk Katáékhoz. Mondtam neki, hogy húzzon futócuccot, mert helyettem neki kell futnia. Az a helyzet, hogy a festés miatt a férjem nem tudott velünk tartani. Ezért az alapterv az volt, hogy Vikit rábízom a Kata barátnőmre, Nórit meg Kati férje fogja elindítani a versenyen. Mert természetesen egy időben volt az én rajtom és az övé. És persze el is kapja a végén, hogy ne szaladgáljon szanaszét. Szóval ez volt a nagyon nagy ötlet. Minden ismerősöm kapott volna tőlem kölcsönbe egy-egy gyereket, hogy én futni tudjak. Király, mi? Ez ám a logisztika. De hát az élet közbeszólt. Nórit már hetek óta ezzel a versennyel, és a csodaszép éremmel motiváltam. Egyszerűen nem mondhattam neki, hogy te most mégsem indulsz el. Nyilván ilyenkor én lépek vissza. De aztán jött Kata és a családja. Nem győzök elég hálás lenni nekik. Kata azt mondta majd ő lemenedzseli az összes gyerekemet, én menjek, fussak, és érezzem jól magam. Tele voltam lelkiismeret-furdalással. Hogy lehet ilyen rendes?

Szerencsémre mind a két lánynak nagyon jó napja volt. Boldogan szót fogadtak és fogták Kata kezét. Még a Viki is, pedig ő igencsak félénk jányka. Apelláta nélkül megfogta a Kata kezét, sőt kiabálta Nórival együtt, hogy “hajrá anya!”, mikor felálltam a rajtvonalhoz. Indulás előtt még aggályoskodtam egy kicsit, hogy biztos-e, meg tuti-e és egyáltalán-e. De Kata azt mondta sima ügy, indulás. Nem vitatkoztam tovább. Felvettem a rajtpozíciót.

A rajtot már a másik Katával, nevezett Solymosi Csobod Katával kezdtem. Kicsit megszaporodott az egy főre jutó Katák száma.

Szóval felálltunk a rajthoz. Még fél füllel hallottam, hogy Hajrá Anya!, a következő pillanatban meg elindult a rajt. Külön futottunk Katával. Nekem sikerült egy jó ritmust felvennem közvetlen a rajt után. Segítségemre volt Taylor Swift. Oké, tudom, tök gáz a nóta, de legalább megfelelő tempót diktált.

Egy idő után nem volt kedvem zenét hallgatni. Ennek legfőképp az az oka, hogy az eredeti fülhallgatóm tönkrement. Nem tudom mi lehetett a baj. Lehet, hogy nem tett neki jót, hogy egy centis darabokra lett összehajtogatva. De az is előfordulhat, hogy nem ezzel kellett volna kikötni Foltit a kutyaólhoz. Nem tudom. Bármelyik megeshet.

Normális fülhallgató nélkül egy sportfülhallgatót találtam indulás előtt két perccel. Nem jött be, nem tetszett. Szerintem a kis fülem miatt. Nem illeszkedik rá rendesen. Tehát feladtam a zenehallgatást. Nem is baj, mert a táj kárpótolt mindenért.

Arról nem beszélve, hogy folyamatosan előztem. Nem mintha számítana, de sokat előztem.

Kb féltávnál volt egy frissítő pont. Muszáj kiemelnem az ott tevékenykedő hölgyeket. Annyira szimpatikusak voltak. Kedvesen mosolyogtak mindenkire, miközben a nagy melegben tartogatták a poharakat. Egyszer-egyszer még egy apró megjegyzést is megengedtek maguknak, hogy biztassanak minket. Nagyon jól esett.

Ittam egy kortyot, majd azon gondolkodtam, hogy most mi a fenét kezdjek a pohárral. Nem láttam kukát, viszont láttam sok-sok eldobált műanyag poharat. DE. A sok-sok műanyag pohár szép rendezett sorokban volt szétdobálva. Egyből láttam, hogy ebben bizony van rendszer, így kicsit kevésbé volt lelkiismeretfurdalásom, hogy bizony én is eldobtam az enyémet.

Visszafelé még nyugodtabb lettem mikor láttam, hogy a helyi erők szépen szisztematikusan már el is kezdték összeszedni a szemetet.

No de vissza az odafelé vezető úthoz. Futottunk a verőfényes napsütésben. Ismét megfogadtam, hogy amint hazaérek, egy jó nagy ollóval nekiesek a hajamnak. Ide lóg, oda lóg, fúj. És még mindig a hajamról beszélek.

A visszafordítóban állt egy hölgy. Ő is szimpi volt. Szépen mosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava. Hajrá, gyerünk stb. stb. Az ilyenkor szokásos vezényszavak. Majd megfordult, és észrevettem a pólóján lévő feliratot: Fusss Baszod! Hát ő…. izé. Én nem biztos, hogy felvenném, de a szemem megakadt rajta. A figyelemfelkeltés sikeres volt.

Visszafelé már nem élveztem annyira a futást. Persze, szép volt a Fellegvár meg minden, de nagyon vártam már, hogy vége legyen és megtudjam, hogy viselkedtek a lányaim. Csak remélni tudtam, hogy nem bontották le egész Nagymarost.

Nem volt messze már a cél, mikor észrevettem nem sokkal magam előtt egy lányt. Megállt, elindult. Megállt, elindult. Láttam, hogy valami nem stimmel. Odafutottam mellé és mondtam neki, hogy fussunk együtt. Nem kell gyors iramban, csak valami laza kocogás. Szegény azt mondta, hogy ő rövidtávfutó, és begörcsölt mind a két lába. Kedves kislány volt. (Kislány egyenlő kb. 18-20 éves.) Mondtam neki, hogy itt a cél előtt már nem állunk le. Büszkén és főleg vigyorogva fogunk célbaérni. Beszélgettünk kicsit (inkább én dumáltam hülyeségeket, hogy eltereljem a figyelmét), és szép lassan becsorogtunk a célba. Ja bocsánat. Közben a telefonom is csörgött, így a másnapi gyerekzsúrt is lebeszéltem gyorsan.

A célban megvártam Katát. Na nem mintha ez sokáig tartott volna. Épphogy  fel tudtam venni a legjobb fotó pozíciót, már ott is volt.

 

 Ittunk egyet és örültünk magunknak. Kötelező “beértem a célba és ettől állati jól érzem magam, a hitetlenkedők meg kapják be” szelfi megvolt. Ennél több időm nem is volt élvezkedni. Rohantam Katáékhoz a kölkökért.

Azt sajnálom, hogy Ádám első félmaratonján nem tudtam megvárni a befutót. Pedig csak ezért vittem magammal a pom-pomokat. Biztos örült volna. Vagy nem. Néha azért látom magam kívülről. Mint Nóri első úszóversenyén. 16 méter volt összesen, de a hülye anyuka pom-pomokkal felszerelkezve, üvőltve halt bele a drukkolásba. Ez előfordul nálam. Szóval lehet, hogy Ádám is jobban járt így. Mindenesetre szép volt Ádám, szép volt Kata! 

Én meg hálás vagyok a Mauks családnak, hogy egy újabb élménnyel lehettünk gazdagabbak. Nóri is győzött, én is futottam. Ennél több nem is kell. Ja de. A gyümölcsös fagyi a végén. Az még jót tett a lelkemnek. Megérte elmenni. 

Nagymaros rettegj! Nem sokára visszatérünk. 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!