A hétvégén végre sikerült felkötnöm a nyúlcipőt. Pénteken a férjemmel futottam. Ez persze enyhe túlzás. Én futottam ő meg drukkolt, hogy minél később érjek vissza a parkba, mert addig rekordot dönt szókirakóban. De messziről teljes erővel drukkolt, hogy ne kapjak napszúrást, és azt is a lelkemre kötötte, hogy hangosítsam vissza a telefonomat, arra az esetre ha baj lenne. Mert baj bizony lehet. Mikor elindultam futni 35 fokot mutatott a hőmérő. Délután 5 óra volt. Ugyan nem kergetek illúziókat, de azért titkon bíztam benne, hogy a Rákos-patak mentén legalább egy fél fokkal hűvösebb az idő. Vagy jobban jár a szél, vagy nem is tudom miben bíztam. Mindegy. Nem jött össze. Ilyen melegben nem lehet futni. Határozottan állítom, hogy csak azoknak szabad kimerészkedniük sportolni, akit
- kísér egy profi
- ő maga a profi és ismeri a testét. Mit bír, mire képes ilyen körülmények között.
Én nem vagyok még csak a profi szint közelében sem. A profi szint pont a város másik végén lakik. Ergo eleve elvetélt ötlet volt ebben az időben nekiállni futni. De ugye meg lett mondva, hogy amint van egy kis szabadidőm, azonnal indíts futni. Most volt egy kis szabadidőm. A 35 fokban. Úgy a jó.
A vasárnap általában a családé. Köszönhetően a Volt-fesztiválnak ezen a hétvégén nem is volt más választásom. Szombaton a csaj-buli keretén belül elmentünk futóruhát vásárolni a jövő atlétikai reménységének. Komolyan mondom az a lelkesedés, ahogy ez a kis 5 éves, nagyszemű rosszcsont tündér nekilódult a válogatásnak, az valami fantasztikus. A múltkori Köki futófesztiválon elért sikere annyira beleégett a kis lelkébe, hogy már alíg várja a következő versenyt.
Minden egyes futónadrágot, pólót felpróbált. Gondosan összeválogatta a színeket és mindegyik darabban futott egy próbakört. Egyszer megzabálom az biztos. Imádom!
Szóval megtaláltuk a megfelelő futófelszerelést, beleértve a hajpántot is, így nem maradhatott el a kötelező edzés sem.
Vasárnap kimentünk a parkba, mert rajtam már jelentkeztek az elvonási tünetek. Próbálom szavakba önteni a lányom első hivatalos edzésén történteket, de komoly elfogultsággal küzdök. Szívesen idetenném a kis arcáról készült képet, hogy az egész világ lássa az őszinte lelkesedés csillogását a szemében. De nem teszem.
Nóri kipattant a kocsiból és a válla fölött lazán odavetette: “na, anyu, jössz már? menjünk futni!” Már be is állt a futópózba, és ki tudott volna szaladni a világból, ha az anyja nem húzza vissza a földre. “Édeském, előbb bemelegítünk.” Nóri csinálta. Tolta előre, húzta jobbra, tekerte hátra, csavarta balra.
Aztán nekilódult. Csak a kondenzcsíkot láttam utána, úgy suhant el mellettem. Éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. Próbáltam lépést tartani vele. Nehéz volt. Boldog vagyok, hogy ennyire szeretné, hogy örömet okoz neki a futás. Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy ez egy közös program Anyuval. Apa és Vaka nélkül. Mikor elfáradt kérte, hogy fogjam meg a kezét. Így séltáltunk. Aztán belekezdtünk egy játékba. Oszloptól oszlopig sprinteltünk és versenyeztünk. Nyilván nem nyertem. Illetve igen. Végre belekezdtem a rég vágyott intervall edzésekbe. (Ok, tudom, hogy messze van a hivatalos intervall edzésektől, de máshogy nem tudom most hívni.) Annyira jól sikerült az edzés, hogy másnap is megismételtük, melynek komoly izomláz lett az eredménye. No nem a gyermek lábában. Én vagyok ismét puhány, sajog minden tagom. Eldöntöttem, hogy máskor is vele megyek futni. Mindkettőnknek jót tesz.
Még egy megjegyzés. Nóri futás közben rámnéz és így szól: ” Anyu, érzem, ahogy erősödik a combizmom.” Másnap 3 km-t futott. Nem egy szuszra, de folyamatos mozgással.
Hát ezért.
https://www.facebook.com/mevsrun/
Kommentek