Kedves Szurkoló!

Kedves Szurkoló!

Köszönöm, hogy esőben, hóban vagy kánikulában is ott vagy a versenyeken.

Voltam és vagyok én is szurkoló. Nagy lelkesen festegettem itthon a transzparenst és arra gondoltam, milyen jó lesz ha az, akinek festettem örül neki. Nem csak örül, biztos új erőre kap. Úgy éreztem, hogy ha a féltávnál, mikor már lankad a kedv, mikor a futó azon gondolkodik, miért is nevezett be erre az írtó hosszú versenyre, na akkor az a “HAJRÁ” felirat beoson a retinájába, onnan lecsúszik a mosolycsatornákhoz, végiggurul a szív mellett, végül pedig a tartalék energiáknál landol.

Aztán megváltozott a világ. Elkezdtem futni, és a második versenyemen már hálát adtam mindenkinek, hogy vagy. Hogy ott vagy mikor szükségem van rád.

Általában egyedül futok a versenyeken, nincsenek drukkereim, de te, aki nem is ismersz ott voltál.

Ott voltál a rajtvonalnál mikor magamat szidtam, hogy mit keresek én itt. Te rám mosolyogtál, és egy biccentéssel jelezted, hogy meg tudom csinálni.

Ott voltál az első kilométernél, mikor komoly kétségeim támadtak, hogy hogy futom le a maradék 6-ot. Te nem szóltál egy szót sem, csak tapsoltál (az előző verseny érmével a nyakadban) és egy kacsintással jelezted, hogy ugyanabban a cipőben járunk. Tudod mit érzek, de menni fog.

Ott voltál féltávnál, mikor már nem hittem, hogy valaha be fogom fejezni. De kinyújtottad a karod, és kaptam egy pacsit. Mintha az összes benned lévő erőt áttoltad volna az én karomba, majd onnan a egyenesen a lábaimba. Újra tudtam mosolyogni.

A legnagyobb szükségem akkor volt rád, mikor a híd előtti kanyarban az emelkedő állt velem szemben. Ott verted a kongát, ráztad a feneked, és sugároztad a napot, az energiát, az életet. Már majdnem megálltam veled bulizni, de tovább kellett mennem. Köszönöm, hogy megadtad az ütemet, és akár akartam, akár nem, a cipőim a te ritmusodban futottak tovább.

Köszönöm, hogy a hídon legalább tízen összeálltatok és kiabáltatok, ahogy a torkotokon kifért, hogy a nehezén már túl vagyok és meg fogom csinálni. Köszönöm azt a rengeteg pacsit, ami miatt megint fülig ért a szám.

Azért is hálás vagyok mert az utolsó 800 méteren, mikor már azt hittem látom a célt, te azt mondtad, hogy ez már semmi sem.

Az utolsó 500 méteren már csak a mosolygó, tapsoló tömeget láttam, akik láthatatlan kézzel veregették a vállam, elismerve a teljesítményt.

Köszönöm, hogy a célban csináltál rólam egy fényképet emlékül, és közben gratuláltál. Immár nem láthatatlanul. Hangosan, őszintén. Kedvem lett volna ismeretlenül is a nyakadba ugrani, és össze-vissza puszilni.

Köszönöm, hogy nekem (is) drukkoltál. Nélküled nem ment volna.

Kérlek szurkolj és segíts tovább.

Köszönöm.