Vasárnap 6-ra állítottam be az ébresztőórát, de nem volt rá szükség. Négykor már kipattantam az ágyból, és forró kávéval a kezemben néztem ki a teraszra. Ez az eső bizony nem állt el az éjjel. Nem-nem. Sőt. Kitartóan esik. Szakad. Zuhog. Hogy lesz ebből futás? Nagy nehezen nekikészülődtem. Sokadszorra sikerült csak eldöntenem, hogy mit is vegyek fel. Aztán felébresztettem a családot. Este, lefekvés előtt megkérdeztem a férjemet, hogy elkísér-e a versenyre. Azt mondta, majd meglátjuk reggel, az eső függvénye. Reggel ugyanerre a kérdésemre, félig csukott szemmel, diszkréten az ablakra mutatott. Éreztem, hogy ez nem kell még egyszer megkérdeznem.
Beültem a kocsiba, de azért még szóltam a férjemnek, hogy várjanak meg a reggelivel, mert szerintem fél óra múlva itthon vagyok. Aztán elindultam. Tulajdonképpen az eső ellenére is annyira szép idő volt, hogy nem volt kedvem megállni. Szép lassan gurultam Szentendre felé (nem mellesleg szívemcsücske város), és közben az járt a fejemben, hogy miért is ne kellene futnom ma. Minden adott egy újabb kihívás teljesítéséhez. Egészen addig nem sikerült mentséget találnom, mígnem egyszer csak ott álltam a Skanzen bejáratánál. Innen már csak nem fordulok vissza?!
Beálltam a sorba ahol a rajtszámot osztogatták. Az eső még mindig nem hagyott alább. A tömeg csendben és türelmesen várt. Egy ideig. Aztán itt is kezdődtek a gondok. A sor nem haladt. Talán tíz percenként egy pozíciót mentünk előre. Egy kellemes tavaszi napon ettől még nem jöttem volna zavarba, de hát az a fránya eső…
Vártunk. Néha előre ment valaki, majd hátra jött helyzetjelentést adni. Nem tudom melyik a rosszabb. Tudni, hogy a rendszer nem működik, idegeskedni, hogy miért ilyen bénák. Vagy nem tudni, és csendben beletörődni a sorsunkba. Aztán jött egy anyuka (miért mindig az anyukák oldják meg a problémákat?!), előre ment és szólt, hogy emberek, itt bizony több százan állnak kint az esőben, szóval egy kicsit bele kéne húzni abba a rajtszám osztogatásba. Kiderült, hogy hárman keresik egy ládában ugyanazt a borítékot. Aztán szóltak, hogy aki a 2,5 vagy az 5 kilométerre jött az menjen előre. Na ezt nem kellett volna. Innentől kezdve a rendezett sor megszűnt, és hömpölygő tömeggé alakult át. Esernyővel a kezekben ez nem olyan vicces.
Kezdett az egész a Color Runra hasonlítani. Fejetlenség és káosz a köbön. Volt, aki azt nehezményezte, hogy csak a facebookon kommunikáltak a szervezők. Volt, aki szerint kevés embert állítottak ma oda. És még sorolhatnám ki-miért akadt ki. A PFB mentségére szolgáljon, hogy ők legalább életükben először szerveztek futóeseményt, nem úgy mint a fent említett brigád.
Aztán végre akadt egy nő (!), akinek eszébe jutott cselekedni. Fogott egy kupac rajtszámot tartalmazó borítékot és elkezdte jó hangosan felsorolni a neveket. Ennyi kellett csak. A tömeg fogyott, a rajtszámok gazdájukra leltek. Én is megkaptam a saját rajtszámomat (biztos sokat segített volna ha nem álnevet használok a regisztrációnál).
Elindultam a rajt felé. Még jó, hogy az eső miatt ilyen kevesen jöttek, és azok is gyorsan haladtak egy irányba. Különben biztos nem tudom merre van az előre. Követő üzemmódba kapcsoltam. Ennek köszönhetően a wc-t is viszonylag gyorsan megtaláltam.
Pisilés közben esett le a tantusz, hogy ebből tuti futás lesz.
Ezután az esernyőmet összecsuktam, felakasztottam az első szimpatikus helyre, és drukkoltam, hogy ne lopják el.
Behúzódtam egy helyre ahol viszonylag sok embert láttam készülődni. Majd megjelent a szpíker. Cuki volt. Megkérdezte, hogy ki kéri a jó meleg és legfőképp száraz pulcsiját. Jelentkeztem, mert szerettem volna élni a lehetőséggel, de a 160 centis mélységemmel sajnos nem kerültem be a látókörébe. Annak ellenére sem, hogy első sorban vacogtam. Elkezdődött a csoportos bemelegítés. Ági, aki egyébként Vera, próbálta felspannolni a népet. Több kevesebb sikerrel. Két percig én is csináltam, de bevallom utána meguntam az aerobik órát. Inkább félreálltam a magam kis ráhangolódását megejteni.
Megtörtént a bemelegítés, mindenki a rajtra várt. Szpíkerünk (elnézést a név nélküliségért) kért még egy kis türelmet, mert akik hévvel érkeztek késtek egy kicsit. Tudom, hogy én vagyok fordítva bekötve, de nekem ekkor kezdett tetszeni az egész. Rögtön lett egy kis családias jellege. Nem kezdjük el az ebédet apa nélkül szindróma. Én bírtam ezt a hozzáállást, bár az én fejem felett akkor még volt tető.
Mikor már minden megvolt, jött a főszervező, Sallai Zsuzsa, és magához vette a mikrofont. És itt álljunk meg egy szóra.
Egyszerűen muszáj kiemelnem Zsuzsa “beszédét”. Ott állt, könnybelábadt szemekkel, és próbálta pár szóban elmondani, hogy mit jelent neki ez a verseny. Hogy honnan jött az ötlet, illetve ami még fontosabb, hogy honnan jött ő. Ő, aki lyukas szívvel született és eddig már kilencszer kellett újraéleszteni. A jóslatok szerint neki már baromira nem kéne ott állnia előttünk. Ő, akinek azt mondták nem sportolhat és mégis tudott maratont futni. Ő, akinek azt mondták nem lehet gyereke és mégis szült négyet.
Ő ott állt, és elnézést kért a bejelentkezésnél történt malőrért, az időjárásért, a sárért. Megköszönte, hogy itt vagyunk és azt kívánta, hogy szimplán csak élvezzük az egészet.
Zsuzsa meghatott. Tényleg. Kiállt oda egyedül, egy csomó ember elé és azt mondta, hogy ide lőjjetek. Elmondta, hogy neki ez az álma, és ne haragudjunk, csak érezzük jól magunkat. Annyira emberi volt az egész, hogy hirtelen minden kiesett a fejemből. Az eső, a sár, a hideg okozta kisebb gondok, mind-mind szépen kirepültek a fejemből. Nem érdekelt semmi, csak futni akartam, és azt, hogy ez az egész rendezvény jól sikerüljön.
Ahogy elnéztem a többiek arcát, más is így volt ezzel. Az emberek mosolyogtak, tapsoltak, kedvesek voltak. És milyen jót röhögtünk mikor felálltunk a rajthoz, bekészültünk, majd kiderült, hogy pont az ellenkező irányba kell majd futni.
A rajt elindult. A fotós rögtön az első kanyarban ott csücsült és kiabálta, hogy mosolyogjunk. Furcsa volt, de erre nem kellett külön felszólítani minket. Az emberek mosolyogtak. Kb a második pocsolyában már minden cipő csurom víz volt. Kicsusszant pár válogatott káromkodás. No nem az én számból. Én egy-két nőies juj és jáj felkiáltással álltam a sarat. Szó szerint. Aztán jött pár emelkedő, pár lejtő. Visszafelé úton azért nem bírtam ki, hogy ne szóljak oda a fotósnak, hogy ő se felejtsen el mosolyogni. Egyébként nagyon rendes hapi volt. Meg is csinálta, amit kértem. És azt is megtudtam, hogy két pici fiú édesapja.
Egyáltalán arra kellett rájönnöm, hogy a futóversenyeken nem vagyok olyan antiszociális, mint általában. Orfűn Ritával dumáltam végig a távot, itt pedig Szandráék fogadtak be a beszélgetésükbe. Ezektől a csevegésektől csak úgy repülnek a kilométerek. Szinte már sajnáltam, hogy vége van a versenynek. Aranyos voltak a lányok.
Kaptam érmet, szépet, kéket. Pogácsát, vizet meg papírokat. Kicsit sokat kellett ezekért sorban állni (szintén nem nekem, mert én kiálltam a sorból, megvártam míg mindenki végzett, majd utolsóként én is vízhez jutottam). Nem, nem volt elég, ami a nyakamba hullott. Kellett a belső tisztítás is.
Összességében azt mondom, hogy jól éreztem magam. Az eső ellenére is. De ehhez mindenképpen kellett az, hogy családias volt az egész. Egy olyan emberrel sem találkoztam, akinek nem volt megfelelő a hozzáállása. Mindenki örült és vigyorgott.
Azt olvastam valahol, hogy az eredményhirdetésnél akadtak problémák. Ezt én nem érzékeltem, mert az utolsó előttieknek ritkán adnak érmet. Pedig milyen jó lenne bevezetni. Az utolsók is megérdemelnének valamiféle elismerést. Kitartásért vagy nem is tudom miért. Szóval futottam, ittam és átfáztam, úgyhogy viszonylag gyorsan elmenekültem a helyszínről.
Én jövőre is elmegyek. Még akkor is ha esik az eső. Tetszett és köszönöm a lehetőséget kedves Pomázi Futóbajnokok SE!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: