Bakancslistás futás. Évekkel ezelőtt láttam egy Irongirl érmet a tesóm falán. Azonnal beleszerettem abba a csillogó lilás rózsaszín virágba, pedig még nem is futottam. Aztán az első futóedzések egyikén belém költözött a kisördög. Álmodozni kezdtem, milyen jó lenne ha lenne egy ilyenem.
Idén, egy-két versennyel a hátam mögött, egyszer csak megláttam a hirdetést. Irongirl 2016. Azonnal remegni kezdett a lábam, bizsergett a tenyerem és félreütött a szívem. Itt az alkalom. Meg tudom csinálni. Aztán a legnagyobb titokban elküldtem a jelentkezésemet. Annyira határozott voltam, hogy a regisztráció után még legalább 15 percig csak lihegtem, és ötször elolvastam a válaszlevelet. De már nincs visszaút. Ebből verseny lesz.
Ahogy közeledett a verseny, úgy lettem egyre izgatottabb. Féltem. Előtte egy nappal már kifejezetten paráztam. Ideges voltam, mert ugyan kaptam segítő tanácsokat az edzőmtől, de nem tudtam őket betartani. Azt mondta, hogy pénteken még fussak egyet, de már nem volt rá lehetőségem. Nóri lányom szülinapja, betegsége, Ironkid versenye miatt konkrétan egy percem nem volt futni. Volt is lelkiismeretfurdalásom rendesen.
Aztán eljött július utolsó napja. Sőt. Utolsó napjának délutánja. Tekintettel arra, hogy másnap indultunk nyaralni, nagyon felkészültem a versenyre. Egész délelőtt vasaltam. Gyors fürdés és indulás.
Először is leszögezném, hogy a parkolási helyzet siralmas. De persze egy sportember menjen tömegközlekedéssel, vagy gyalog. Vagy biciklivel. Menjenek. Én kocsival megyek. És a Kati is, mert természetesen ide is együtt mentünk.
Leparkoltunk és izgatottan haladtunk a rajt felé. Illetve izgatottan haladtunk a többiek és az orrunk után. Fogalmam nem volt hol is van a rajt.
Lődörögtünk, pisiltünk, leültünk. És benne leszünk a tv-ben. De ezt nem nagyon részletezem. Röviden annyi, hogy eddig is tudtam, hogy Cseke Katinka egy rossz ripacs. Egyszerűen lehúzta az esemény színvonalát. Nagyon remélem, hogy egy darab futás közbeni képen sem szereplünk majd együtt, mert életem végéig szégyelleni fogom. Nem is minősítem, és már most több karaktert használtam el rá, mint amennyit megérdemelne. Ugyanez vonatkozik a sleppjére is.
Visszatérve a lényegre. Annyira izgultam, hogy muszáj volt még egyszer kivárnom a 20 perces sort egy pisilésre. Többen hőbörögtek a sorban, hogy kevés a wc. Nem nagyon tudok ezzel egyetérteni. Jó pár mobil wc volt elhelyezve szerteszét. Az igaz, hogy a bejáratnál, ahol a legnagyobb tumultus volt, csak három volt, és ezért sokat kellett várni, de összességében szerintem nem volt kevés. Azt mondjuk nem értettem, hogy a bejárat előtt lévő kb 15 db wc-t miért nem lehetett használni, de ne akadjunk fel minden apróságon.
Elsétáltunk a rajtvonalig. Az edzőm azt tanácsolta, hogy álljak előre. Nyilván nem az első sorba, de előre, a szélére. Ezt meg is tettem. Beálltam a 30 percesek közé. Ez elég elől van, de még pont belefér a “kicsit pofátlan a csaj” kategóriába.
Kis csúszással kezdtünk, mert az 5i50-esek versenye kicsit tovább tartott. Nem baj. Nekem jó kedvem volt. Aztán jött Kropkó Péter és megkezdte a bemelegítést. Annyira bírom, hogy ő vezényelte le az egészet. Jó fej volt, laza és mosolygós. Úgy tűnik nálam ez a kulcs. Abszolút megvettem a figurát. Azért mert hiteles. És a szpíker is. Meg is jegyeztük Katival, hogy ő kellett volna oda is, ahol nem ő volt (még egy reklámot nem csinálok annak a rendezvénynek).
És a zene… Az alap zene is jó volt, de mikor a visszaszámlálás előtt elindult az AC/DC Thunderstruck c. nótája, hát nem is tudom. Ritkán érez ilyet az ember. Tetőtől talpig bizseregni kezdtem, ugrálni, vigyorogni. Tudom, hogy elég nyálasan hangzik, de olyan energialöketet adott az az egy dal, hogy azt el sem hiszem. De nem csak én voltam így ezzel. Az első pár taktus után az ott lévő nők 90%-a egyszerre üvöltött fel örömében. (Még tegnap este felkerült a futómixembe ez a dal.) Szerintem be kéne vezetni, hogy minden futóversenyen ez legyen a rajt előtti utolsó szám. Mint egy hagyomány.
Ezután nem volt más dolgom mint futni. Futottam-futottam. De inkább az edzőm szavaira gondoltam. Azt mondta kapcsoljam ki a fejem és nézelődjek. Ezt az első két percben elvetettem. A nézelődés része rendben volt, csak az agykikapcsolós fejezetet ugrottam át. Helyette viszont figyeltem a légzésemre. Most már elmondhatom, hogy sikerült. Ugyan fújtattam mint egy gőzmozdony, de nem haltam bele. Fiatal mozdony voltam. Mozdonyka. (Mellesleg az edzőm azt mondta, hogy hozzam be magam 40 percen belül. Ezt teljesítettem mert 37,41 lett a vége. Állítólag nem volt meg a teljes 6 km. Ez mondjuk gáz. Ha meghirdetsz egy versenyt, akkor legalább a táv legyen meg. Pechemre életemben először nem mértem az időt. El akartam engedni magam, nem az időre koncentrálni.)
Volt frissítő állomás is. Szerintem még jóval a féltáv előtt. Ami érdekes volt (a tök jó Ironman-es poháron kívül -ha valakinek van ilyen, várom szeretettel), hogy a futók nagy része (mondjuk 10-ből 8-an) nem dobálta szanaszét a használt poharat, hanem inkább elszaladt a szemben lévő konténerhez, és kidobta. Bevallom megdobbant a kis szívem, hogy milyen környezettudatosak vagyunk. Jó érzés volt. Tényleg. Elnézést a férfiaktól és természetesen tisztelet a sok-sok kivételnek, de egy koedukált versenyen én nem ezt tapasztaltam. Mindenki dobálta szanaszét, had menjen. Itt nem. No mindegy. Valószínűleg ez csak az én szívemnek kedves kis részlet.
Futottunk tovább. Ami még feltűnt, hogy a lányok nem beszélgettek egymással. Tudom-tudom. Ez nem erről szól. De valahogy én eddig mindig szóba elegyedtem valakivel. Ezen a versenyen a lányok csak futottak. Szimplán, egyszerűen teljesítettek egy feladatot. Pedig még kezdeményeztem is. Én. Az antiszoci.
Szurkolók se nagyon voltak. Csak elvétve. Senkinek se tehetek szemrehányást. Én se hoztam egyet se. De azért jól esett, hogy még viszonylag az elején egy lány állt kereplővel a kezében, aki kortól és teljesítménytől függetlenül mindenkinek teli torokból tolta a “NYOMJÁTOOOOOK!” vezényszót. Tök jól esett. Köszi ismeretlen lány. Szuper voltál, légyszi gyere máskor is.
Na de a lényeg. Az érzés. Az elején mondta Kati, hogy vörös szőnyegen kell majd befutni, azt hittem viccel. De kiderült, hogy nem viccelt. Általában lefelé bámulva futok. Már csak azért is, hogy ne zakózzak egy hatalmasat. De ott felnéztem. A vörös szőnyeg tényleg ott volt. Hosszan. Nagyon hosszan. Két oldalt a szurkolók. No nem az enyémek. Valaki más szurkolói de az tök mindegy. Barátok, testvérek, férjek, gyerekek, nagymamák. Hozzátartozók. Kiabáltak, tapsoltak, mosolyogtak. Velem örültek. Ott futottam középen.
Nem tudom, hogy mi történt. Vagy nagyon kikapcsoltam az agyam vagy ellenkezőleg. Minden átfutott rajta. Mindenesetre nagyon büszke voltam magamra. Megláttam a célt és könnybe lábadt a szemem. Egyik könnycsepp jött a másik után. Majd egyszerre tíz-húsz, száz. Nem bírtam ki, sírtam. Örömömben. A képzeletbeli célszalagot átszakítva már zokogtam. Annyira, hogy maga Kropkó Péter kapott el és gratulált. Olyan cuki volt. Azt mondta, hogy most már ne sírjak mert megcsináltam.
Ami a lényeg, ami kijött belőlem. Az elmúlt nem egész egy évben folyamatosan azt hallgattam ismerősöktől, ismeretlenektől, hogy ez semmi. Ezt akárki megcsinálja. Volt, hogy a boltban összefutottam egy anyukával, aki nem tudott miről beszélgetni velem és úgy gondolta ha azt mondja: “látom futkorászol. Nagyon ráérsz. Nekem is kéne, de tudod van két gyerekem. “, attól neki jobb lesz. Hát így utólag is közlöm veled, hogy nekem is van két gyerekem, és nem azért “futkorászom” mert időm mint a tenger. Az is előfordult mikor valakinek elmeséltem, hogy lefutottam a Vivicitta 7 km-es távját, szó szerint azt válaszolta: “na és? Én minden héten lefutom.” Akkor még azt hittem, hogy itt be kell fognom a számat, és csendben meghunyászkodnom. De ma már tudom, hogy bármit lehet, csak ezt nem. Büszke vagyok a 7 km-re, az 5-re, de minden egyes edzésen lefutott 1,4 km-re is.
Ezúton kérem az ismerőseimet, ha a fentiekhez hasonló mondatokkal szeretnének velem csevegni, légyszi inkább igyatok egy korty vizet, és ezzel a lendülettel minden ki kívánkozó megjegyzést nyeljetek le. Nem kötelező velem beszélgetni.
Ezekkel a gondolatokkal a buksimban futottam át a célon. És sírtam. Kitört belőlem és nem tudtam visszatartani. Az egyik bakancslistás futásomat teljesítettem.
Köszönöm annak a biztonsági őrnek, aki odajött és megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy csak örömömben sírok. Azt mondta: “Ja az jó. Akkor gyere, igyunk egyet!” Rendes volt. A verseny után megkerestük egymást a Katival (aki nulla edzéssel, nulla felkészüléssel baromi jól futott. Aki egy perccel és kb 200 versenyzővel előbb ért be, mint én). Szóval megkerestük és megöleltük egymást. Megcsináltuk! Majd hazamentünk a kölykökhöz. Aznap már nem futkorásztunk tovább.
Összességében a verseny tetszett. Azt kaptam, amire számítottam. A bakancslista és a gyönyörű érem miatt muszáj volt. Odamentem, futottam, hazamentem. Egy kis családias fíling, egy kis csevegés azért nem ártott volna. De ez csak az én heppem. Mindenesetre Irongirl lettem.
Kommentek