Nem sokkal azután, hogy jelentkeztem az Irongirlre, érlelődni kezdett bennem a gondolat, hogy mi lenne ha Nóri elindulna az Ironkiden. Az első futóversenye után viszont biztos voltam benne, hogy őt is benevezem.
Az első futóverseny olyan hatalmas sikerélményt nyújtott neki, hogy nem is gondoltam volna. És nem csak én látom így, mint az anyukája. A célba érkezés után még két órán keresztül hallgatta az egész család, hogy:”Megtettem! Megtettem! Sikerült! Megcsináltam!” Nem volt kérdés, hogy lesz folytatása.
Azóta minden futáson kerestem a lehetőséget, hogy ő is futhasson. Sajnos általában túl hosszúnak bizonyultak a távok. Nóri még nem tud 1200 métert futni. Még 800-at sem. Ennyi ideig nem köti le a figyelmét egy futóverseny. Vagyis rövid, izgalmas verseny kellett.
És jött az Ironkid. Több gyerek kategória volt. 4-6 év között 300 méter volt a táv.
| Életkor | Születési év | Táv |
| 4-6 év | 2010-2012 | 300 m |
| 7-8 év | 2008-2009 | 600 m |
| 9-10 év | 2006-2007 | 800 m |
| 11-12 év | 2004-2005 | 1200 m |
| 13-14 év | 2002-2003 | 1200 m |
Tökéletes lehetőség. Rövid táv és nem kell nagyokkal futni. Az már csak hab a tortán, hogy érmet is adnak és egy nappal a szülinapja után van. Az apja szülinapján. Így mindenkinek ajándék lesz. Igen ám de Nóri lázas lett. 38,6 volt este a láza. Mondtam neki, hogy így bizony nem fog tudni futni. Mérhetetlenül csalódott volt. Még sírt is. Nagyon várta már ezt a futást. Meg az érmet persze. Abban maradtunk, hogy holnap meglátjuk.
Másnap sem volt jobb a helyzet. 39,1. Délután, a tervezett indulási időpont előtt viszont lement 37,5-re. Nóri ugrált, hogy menjünk futni
Nehéz szívvel de nekivágtunk. Féltem, hogy mi lesz.
Kiértünk és mindenki olyan izgatott volt. Nóri, Kati és Kati kislánya, Kinga is. A Nivea sátornál kötöttünk ki. Az ottani tündér-hostess lány nagyon kedves volt. Segített nekünk, rajzolt a lányokkal és még ajándék strandlabdát is kaptunk. Nórinak ment fel a láza. Nem csodálom, legalább 35 fok volt. Mondtam neki, hogy menjünk haza de az én akaratos kislányom maradni akart. Lehet, hogy tőlem is örökölt valamit?
Közeledett az idő így elindultunk a rajthoz. Volt ott egy színpad, ahol közös bemelegítés volt. Kropkó Péter tartotta a bemelegítést. Baromi szimpatikus emberke volt. Mosolygós, kedves. Olyan türelemmel vezényelte ezt a sok picikét, hogy mosolygott a szívem. Az már csak mellékes, hogy Katival valahogy bekerültünk a gyerektömeg közepébe. Ott volt két sor gyerek, két marha felnőtt, majd megint egy csomó gyerek. Egyáltalán nem volt kellemetlen. Á, dehogy.
Ami külön szimpatikus volt, hogy Kropkó Péternek még arra is volt gondja, hogy szóljon az őt figyelő gyerekeknek, hogy ha elvesznének, nem találnák a szüleiket, akkor menjenek oda a színpadhoz és ő majd segít. Ez volt az első verseny, ahol erre külön felhívták a figyelmet. Ráadásul jó időben, hisz minden gyerek koncentrált.
Odaálltunk a rajthoz. Kerestük az első sort de meglepve tapasztaltam, hogy nincs első sor. Sor helyett csak a káosszal találkoztunk. Mindenki csak egy fél lépéssel ment előrébb. Egy fél lépés itt, egy fél lépés ott és máris 5 méterrel a rajtkapu után voltunk. A szülők ott álltak a gyerekek mellett, szorítva a kezüket. Több kisgyerek sírt is. Nem csodálom. Abból a magasságból ijesztő lehetett ez a tömeg.
Próbáltam szervezőket keresni, hátha rendet teremtenek, de egy lelket sem láttam. Örülök, hogy nem egyedül mentem.
A rajtnál tapasztaltak után nem is mertem belegondolni mi lehet a túloldalon. Megbeszéltük Katival, hogy szétválunk. A rajt és a cél között valószínűleg biztonságban lesznek a kölykök, tekintettel a zárt pályára. Kati maradt a rajtnál, én szaladtam a célhoz. A cél lezárt területére nem akartak beengedni. Először azt mondták, hogy a rajtcsomagban található karszalaggal majd bemehetek oda. Szaladtam vissza Katihoz a szalagért.
Ez az én hibám. Nem olvastam el az előre kiadott apróbetűs részt, így nem raktam fel magamra a karszalagot. Mindegy. Gyorsan orvosoltuk és nekem is jót tett a futás.
Visszaszaladtam. Akkor azt mondták, hogy azért nem engednek be, mert a szülőknek a lelátón a helyük, hogy drukkolni tudjanak. Ekkor kiakadtam. Nem akarok a lelátóról drukkolni, amíg a két 4-5 éves gyerek egyedül van a célnál, több-tíz emberrel. Nem is értem, hogy gondolták ezt. A nagyobbaknál lehet, hogy ez működik, de ők még picik. Az én lányom pedig mint tudjuk, a zajt és a tömeget különösen nehezen viselni.
Bementem a zárt zónába, mert olyan nincs, hogy engem kizárnak. Ott álltam és nagyon izgultam ezért a két pici lányért. Azt mondták még 30 mp a rajt, de a következő pillanatban már hallottuk a szülők huhogását a túloldalról. Vagyis elindultak. Szétvetett az izgalom.
Katit láttam meg először. Utána a két lányt. Kiderült, hogy a szülők ebben a tömegben nem tudták elengedni a gyerekük kezét. Meg is értem. Nem is volt ez így jó. Tehát együtt futott felnőtt-gyerek. Ezt jövőre jobban át kell gondolni. Ez így nagyon nem jó.
A Facebookon meg is kapták a magukét a szervezők. Akik egyből reagáltak is. Elnézést kértek és azt mondták, megtanulták a leckét és jövőre jobban figyelnek ezekre a részletekre. Ezt már szeretem. Nem volt himi-hümi. Emberek, jövőre jobbak leszünk. Így viselkedik egy profi. Ennyi.
Nórira pedig… Ennyi sok élmény, esemény, a szülinapja, az apja szülinapja, és nem mellesleg lázasan ezt végigcsinálni. Nekem nem ment volna. Ez a pici lány pedig 5 évesen megcsinálta. Büszke vagyok rá és ő is büszke lehet magára.
Kommentek