Tölgyi és Völgyi

Messze-messze a vörös dombok tetején állt két tölgyfa, Tölgyi és Völgyi. Magas, vastag, egészséges fák voltak, teli élettel, erővel. Mindketten ugyanolyan értékekkel cseperedtek. Hasonlítottak egymásra.

Jó régóta voltak szomszédai egymásnak. Szinte már testvérekként fürkészték a világot a domb tetejéről. A föld alatt, a gyökereik gyakran keresztezték egymást. Ugyanabból a talajból táplálkoztak, ugyanazt a levegőt szívták magukba, ugyanaz az eső növesztette őket.

Egyszer Tölgyi mellett megjelent egy aprócska kis mag. Nagy volt az öröm a domb tetején. Gyorsan elterjedt a híre a csodaszép magocskának. Jöttek a madarak messze földről, hogy megcsodálják az új jövevényt. A kis magonc pont olyan volt mint Tölgyi. Szép, okos és elindult a növekedés útján. Éppen csak vessző lett belőle, mikor Tölgyi törzse mellett egy újabb magocska látott napvilágot. Tölgyi és a kis vesszőcske együtt örültek az új hajtásnak. Ők már hárman voltak.

Völgyi még egyedül. Csendben, de boldogan figyelte az új élet megszületését. Örült és tiszta szívéből szerette a tölgyfát és magocskáit. Saját magocska nélkül úgy szerette Tölgyi magocskáit, mintha a sajátjai lennének. Árnyékot adott, ha túl erősen sütött a nap, és azt is megengedte, hogy a játékos magocskák megcsikizzék a fáradt, öreg lelógó ágait.

Lassan teltek az évek, míg egyszer csak Völgyi mellett, a fűben megjelent egy kis magocska. Nagy volt a boldogság. De sajnos a felhőtlen öröm nem tartott sokáig. A semmiből hirtelen megjelent egy favágó, nagy fejszéjét elővette és megsebezte Tölgyit. A föld megremegett, és a vörös domb már nem volt többé olyan békés hely, mint előtte. A gyökerek megmozdultak, a levelek lehervadtak. Tölgyi lenézett a két kis szomorú vesszőjére. Nagy lombjaival betakarta őket, majd kihúzta magát. Ott állt a domb tetéjén szilárdan, akárcsak egy szikla. Szembenézett a favágóval. A favágó nem erre számított. Azt hitte könnyű dolga lesz, de nem ismerte Tölgyit. Ő nem olyan. Ő erős. Tölgyi akkora pofont adott a favágónak, hogy az hazáig szaladt ijedtében. A két kis vessző közelebb húzódott Tölgyihez. Már nem bánthatja őket semmi. Együtt erősek voltak.

Völgyi messziről nézte mi történik. Oda akart menni, hogy megállítsa a favágót, de a gyökerei nem mozdultak. Bárcsak tudott volna tenni valamit. Nem tudta, hogyan segítsen. Elküldte a favágót a fenébe, de ez kevés volt. Tölgyi is ellenállt. Hátat fordított és azt mondta, hogy ez az ő dolga, minden rendben lesz, foglalkozzon csak a kis magocskájával. Völgyi teljesen tanácstalan volt. Már két dolog miatt aggódhatott. Bánatával nem tudott kihez húzódni, egyedül maradt. Ott volt a kis magocskája is. Figyelni kell rá, vigyázni rá, hogy szép kis magonc legyen belőle. Várta, hogy valaki erőt adjon neki. De kicsoda? A szél? Ő elhelyezte a kis magocskát, és továbbállt. A föld? A föld alulról táplálta Tölgyit. Odaadta az összes energiáját, hogy Tölgyi újra erős legyen. A többi fa túl messze volt. Völgyi nagyon megijedt a favágótól. Attól félt, hogy újra visszajön és mindenkit bántani fog. Aggodalmát magába zárta, nem merte kitárni, hisz fontosabb volt a sebek gyógyulása, mint az ő aggodalma. Minden más ráér.

Völgyi magocskája lassan magonc lett. Alíg látszódott ki a földből. Mindenki nagyon várta. Völgyi után Tölgyi örült a legjobban a kis jövevénynek. Tölgyi két kis vesszőcskéje is türelmetlenül várta, hogy a kis magonc nagyobb legyen, és együtt fedezhessék fel a dombtetőről a környéket, hogy most már együtt csikizhessék Tölgyit és Völgyit.

Egyik nap Völgyi mellett egy újabb mag jelent meg. Ahogy telt az idő egyre világosabbá vált, hogy Völgyi első magja nem egy egyszerű magocska. Ő egy borostyán. Más volt mint Tölgyi két vesszője. Ő nem felfelé, a nap felé növekedett. Leveleit, kis ágkezdeményeit szorosan Völgyi törzse köré fonta. Néha kikacsintott Tölgyiék felé. Oda kúszott, oda mászott, oda tekeredett. Gyorsan cseperedett. Csak nőtt és nőtt. Mindenre rátekeredett, amit csak elért. Egyszer végre elérte Tölgyit és a két kis vesszőt is. Nagyon szeretett velük játszani, csikizni őket. De a két kis vessző nem akart állandóan csikizőset játszani. Már nagyok voltak ehhez, de még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy levessék magukról a kis borostyán leveleket. Ők rajzolni szerettek. Számtalan gyönyörű képet karcoltak a homokba.

De a kis borostyán csak tekeredett, tekeredett és közben észre sem vette, hány és hány földbe rajzolt képet söpört semmissé a leveleivel. A vesszők Tölgyi segítségét kérték. Tölgyi segített. Hatalmas leveleivel védelmezte őket.

A világ megváltozott. Völgyi kis magocskája nem értette, miért nem csikizheti többé a vesszőket. Szomorú volt. Nem értette miért nem játszanak már vele, miért fordítanak neki hátat. Völgyi megpróbálta elmondani a kis magoncnak azt, hogy lehet, hogy egy kicsit szorosan fonta a kis vesszők köré a leveleit, és ezért ők nem kapnak elég levegőt. A kis magonc teljesen összezavarodott. Nem tudta mi történik. Nem akarta, hogy a vesszőknek rossz legyen, nem akarta bántani őket, hisz nagyon szereti őket, felnéz rájuk. Hiába nőtt mellette egy kis magocska, ő még túl kicsi volt ahhoz, hogy együtt játszanak. A kis magonc magányos volt. Hiányoztak neki a vesszők. Szomorú volt mikor az ünnepi kis magocska-napon nem simogatták meg, nem örültek vele. És minden egyes nap, mikor csikizőset játszott Völgyivel. De az élet megy tovább. Völgyivel és a két kis magonccal. Most már hármasban.

Kevesen tudják milyen a borostyán. Igaz, hogy a földön kúszva eltörli a rajzokat, igaz, hogy átcsúszik olyan dolgokon is, amiket inkább kerülnie kellene. Igaz, hogy szertelen kis levélkéivel véletlenül leveri a kis makkokat, amik aztán mind szanaszét gurulnak, és többé nem nőnek vissza. Igaz, hogy az ő növekedését messze, a domb alján élő tölgyfák is tisztán hallják.

De a borostyánnál barátságosabb kis növény nincsen. Ő gyönyörű és vicces. Őt minden érdekli, mindenhol ott van. Ő bátor és kiváncsi. Ő mindenkit megölel, mindenkit szeret. Ő különleges.

Ő a gyerekem.