Ahogy én láttam: 7. kerületi Futó- és Gyaloglónap – 2016

Ez a futóverseny közel áll a szívemhez.

2015-ben, két héttel azután, hogy elkezdtem egyáltalán futni, már be is neveztem erre a versenyre. Szerencsére akadt két lelkes kollegám, akik velem futottak. És csak az egyiknek van benne kötelezően a munkaköri leírásában, hogy segítse a munkámat. Sokáig azért nem kellett őket győzködnöm. Tavaly még elhangzott pár „úristen”, meg „á, úgyse tudom megcsinálni”. De már egy évvel ezelőtt is határozottan elutasítottam minden negatív megjegyzést. Ez a két fiú rendszeresen sportolt. Persze otthon, a négy fal között. De ha otthon, a futópadon le tudnak futni 6-8-10 km-t, akkor egy másfél kilóméteres futást miért ne lehetne abszolváni? Egyáltalán nem értettem miért voltak kétségeik. Így nem is fogadtam el kifogást. Amint láttam, hogy már inkább a beleegyezés felé hajlanak, azonnal elküldtem a regisztrációt, és onnan már nem volt visszaút.

A verseny előtti napon azért rendesen cidriztem. Remegett a lábam, a karom, a hangom. Egyáltalán az egész testem olyan volt, mint egy kocsonya. Tavaly már egy héttel a verseny előtt is szakadt az eső. Miért lett volna ez másképp a verseny napján? Mindenkinek tanácsolom, hogy ha egy pici kis kétely van benned egy versennyel kapcsolatban, akkor indulj váltóban. Egy csapatot nem lehet cserben hagyni. Valószínűleg magam miatt, ha csak egyedül futottam volna, el nem megyek a 10 fokos hidegben, szakadó esőben futni. De ezeket a srácokat én vontam bele a hülyeségbe. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy visszavonulót fújok.

Elsőként érkeztem, esernyővel a kezemben. Ugyan teli gatyával, de nagyon lelkesen és mosolygósan. A 2015-ös verseny viszontagságairól már értekeztem korábban. Mindenki tudja, hogy kedves barátommal, a röhögőgörccsel együtt indultunk el. Ennek meg is lett a böjtje.

Idén más volt. Nem volt teli gatya. Jószerivel eszembe se jutott, hogy verseny lesz. A rajtszámot se vettem át napokkal előbb, ahogy egyébként szoktam. A verseny előtt másfél órával még “boldogan” vasaltam a család ruháit, mit sem törődve azzal, hogy nemsokára időre kell futnom.

Elindultunk, megérkeztünk, átvettük a rajtcsomagot, és vártuk a fiúkat. Addig pedig jót játszottunk a lányokkal a Ligetben. Végre voltak szurkolóink. Ez adta ám az igazi energiát. A Szigetről elhozott pom-pomokkal ütemesen skandálták a lányok, hogy: hajrá anya!

Imre is megérkezett. Volt egy kis riadalom, mert a harmadik futótagunk, Chuck Norris álnéven, öt perccel a rajt előtt még nem volt sehol. Már azon tanakodtunk, hogy ki fog két kört futni. Vagy esetleg a férjem ugrik be harmadiknak. De ki vigyáz addig a kölkökre? Szerencsére nem volt szükség mentőakcióra. Hiszen Chuck, druszájához hasonlóan, teljesen rezignált arccal megérkezett. Lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: na, akkor menjünk, fussunk egy kicsit.

Idén én voltam a kezdő ember. Mint a leglassabb a csapatban. (Vigyázzatok fiúk! Nem lesz ez mindig így.) El akartam kerülni azt az érzést, hogy minden kissrác 5 és 15 év között rakétaként húzzon el mellettem. Esélyt sem adtam nekik erre. Egyből az utolsó helyről indultam. Itt nincs záróbusz, nyugodtan indulhatok 5 méterrel hátrébb mint bárki más. Volt is helyem bőven.

Miután hátulról indultam, a rajt után elhaladtam a váltózóna mellett. Ott álltak a fiúk, és Peti felesége, Brigi. Olyan aranyosan kiabáltak és drukkoltak nekem. Komolyan jó érzés volt. Adott is plussz energiát rendesen. Más dolgom nem volt, mint szépen lassan lefutni a távot. 1507 métert. Miért 7? Nyilván mert, hogy 7. kerület.

Tehát futottam. Mit futottam? Száguldottam. Csak úgy suhant el mellettem a táj. Aztán előztem. Bezony. Nem is egyet. Kettőt. Majd jött egy visszafordító. Az első indulók már jöttek velem szemben. Épphogy elrajtoltam, de ők már a célegyenesben voltak. Nem éreztem ám kellemetlenül magam, hogy szó szerint minden gyerek megelőzött. Aztán arra gondoltam, hogy sajnos ez a dolgok rendje. Én megöregszem és lassulok, nekik meg zabszem van a fenekükben, és repülnek mint a nyíl. Mire ezt végigjátszottam gondolatban, már el is engedtem a problémát. Ismét élvezni kezdtem.

A célegyenesben megláttam a családomat. Ott álltak a kordon mellett és drukkoltak. A kisebbik lányomat két kézzel kellett visszafogni, hogy ne ugorjon a nyakamba, mikor elfutottam előttük. De jó volt, hogy ott voltak. Istenem, de jó volt. Annyira szeretem őket!

Annyira szeretem őket, hogy itt le is lassultam. Egyszerűen elfelejtettem, hogy ez egy váltófutás. Még szerencse, hogy a távolban megláttam Petit, aki már felvette a rajtpozíciót. Várta a váltóbotot. Upsz, ez majdnem elmaradt. Gyorsan belehúztam még pár métert és részemről letudtam a versenyt.

A kivezető szakaszon, a kordonok között kicsit elvesztettem a fonalat, hogy merre is kéne menni. Itt rám is kiabáltak. De mit számít ez, mikor ilyen boldogság van. Ott a család, süt a nap és mindenki boldog. Ilyenkor még ezzel a kiabálással sem lehet kihozni a sodromból.

Átvettem a befutócsomagomat és rohantam vissza drukkolni Petinek. Fogtam az egyik pom-pomot, és én is teli torokból üvöltöttem, hogy: hajrá Peti! Majd ugyanezt az Imrének is. Bár Imre, mint sportember, komolyabban vette a futást. Nagyon koncentrált. Szerintem észre sem vette a szurkolótábort.

A versenynek vége volt. Lefutottuk és megdicsértük magunkat. Nem a verseny volt a lényeg, nem az idő, nem a táv. Az volt a fontos, hogy ott voltunk, együtt voltunk és jól éreztük magunkat. Abszolút mellékes, hogy egy teljes percet javítottunk a tavalyi időeredményünkön. Lényegi felkészülés nélkül. Mi lett volna ha komolyan edzünk rá? Ez így volt tökéletes, ahogy volt.

Hálás vagyok a csapatnak, örülök, hogy ilyen brigád része lehetek. Nem hagytuk cserben egymást, mindenki megtette, ami tőle tellett. Igazi örömfutás volt. Akár esik, akár fúj, mi jövőre is ott leszünk. Együtt.