Szontyi hangulatban

Vannak olyan élethelyzetek mikor az embernek bizony le kell állnia. Mert az egészségnél nincs fontosabb. Szeptember 24-én futottam utoljára veresenyen. Edzésem pedig szeptember 27-e óta nem volt.
Azon gondolkodtam, hogy akik rendszeresen sportolnak, hogy bírják ezt? Ha nem mozoghatnak. Semmit, nullát. Egyik napról a másikra vége. Biztosan nehezebben mint én. A testem nem vágyik mozgásra. Fekvésre vágyik. Az agyam tudja és menne, de a lábam nem visz sehova.

Nem is látom a végét. Azt mondták október végén már próbálkozhatok a könnyű mozgással. Erre tessék. December van és még mindig nem megy. Megpróbáltam. Nyilván nem a futást, de kicsit erősebben, gyorsabban próbálkoztam a gyerekeket követni a játszótéren. Nem volt jó. Annyira nem, hogy félnapos fekvés követte a 20 perces nyomkövetést. Ez így nem okés.

Egy császármetszéssel az ember háta mögött nyilván felkészül egy hasműtétre, és nagyjából számít rá, hogy mik lesznek a nehézségek. De a császámetszés okozta fájdalmak annak rendje és módja szerint, piszok gyorsan eltűntek a fejemből. Na most visszakaptam az érzést, Hatványozottan. Csak mosolygós babaillat nélkül. Az embert megvágják itt-ott, és akkor gondol bele, hogy lényegében mindenhez kell a hasizom.

Ki más tudott volna egy frissen műtött sebbel megfázni, ha nem én. Megvolt. Ki kapja el az ovis betegségek rémét a f-h vírust? Hát én. Kinek varrják össze az egyik idegét a hasával, hát nekem. Kinek volna kedve így nekiállni futni? Hát nem nekem.

Más szemszögből nézve a dolgot viszont eltűnt a motivációm. Nagyon nehéz volt tavaly nekiindulni a futásnak. Nagyon nehéz volt rendszeresen, szabályos időközönként otthagyni csapot-papot,  és csak magammal foglalkozni. Ráadásul ilyen módon. Mehettem volna masszázsra is. De nem, nekem feltétlenül szenvedni kell a kiharcolt szabad félórámban.
Nagy nehezen felküzdöttem magam egy szintre. Majd megálltam a fejlődésben, kerestem egy edzőt és még rendszeresebben csináltam. Aztán jött a műtét.

Úgy érzem nem lesz erőm még egyszer újrakezdeni. Legelölről. Tavaly még tervezgettem, hogy megcsinálom a tihanyi futást, mert egy olyan lila szivecskés érem kell a gyűjteménybe, Muszáj, hogy az enyém legyen. Elkezdődött a regisztrációs szezon és egyszerűen nem merek jelentkezni a versenyekre. Arról nem beszélve, hogy milyen rossz érzés, hogy nem növelem a távot. Örülnék ha a minimálisan elvárhatót teljesíteni tudnám. Idén még voltak célkitűzéseim. Titkon csapatot szerveztem egy Ironman váltóra. De miattam ugrott az egész. Én miattam. Mert idén nyáron még úgy gondoltam reális cél egy félmaraton jövő júliusban. Most viszont a 2,5 km is elérhetetlennek tűnik. Hogy van ez? Csak 2,5 km és nem tudom lefutni. Egyet sem tudok lefutni. 10 métert sem.

Büszke akartam lenni. Kitűztem pár versenycélt. ott akartam lenni. És nem leszek ott. Ha esetleg valahonnan előkaparnék egy kis dugi erőt, akkor is egy újabb évet kell várnom arra, hogy teljesíteni tudjam ezeket a versenyeket. Így a 40 éves maraton sem fog összejönni. Igazságtalanság. Najó, annyira nem mert cserébe viszont tudok emelni, meg mozogni fájdalom nélkül. Illetve azt ígérik, hogy fogok tudni. Csak most kicsit nekiszontyolódtam.