Már tavaly is ki akartam próbálni, de akkor az influenza közbeszólt. Idén ki nem hagytam volna. Kőbányai lány lévén, muszáj a kerületi versenyeken elindulni. Szerencsénkre még a nap is sütött. Bár az én futamomon az időjárás minősége nem lett volna kizáró ok, tekintettel arra, hogy a nagy részét a föld alatt kellett megejteni.
Nórinak kedden árultam el, hogy beneveztem. Azóta minden nap megkérdezte, hányat kell még aludni a versenyig. Szerdán még volt egy kis izgalom, hisz tele lett pöttyel a teste. De megúsztuk a bárányhimlőt. Minden akadály elhárult a szombati futás elől. Péntek este még boldogan csápoltam a RaPülők koncerten a magassarkú cipőmben. A koncert felénél eszembe jutott, hogy másnap futni fogok, így a magassarkú cipő talán nem volt a legjobb választás. Nem számít.
Elérkezett a reggel. Izgatottan, pom-pomokkal felszerelkezve indultunk neki a kb. 5 perces autóútnak. Még parkolóhelyet is találtunk, hiába riogatott minket egy szervező azzal, hogy itt már bizony semmi, de semmi lehetőség nincs, hogy letegyük az autót. Szerencsétlen pasi képes lett volna elküldeni minket két háztömbnyivel arrébb, csak azért, mert így volt egyszerűbb neki. No de minket nem ilyen fából faragtak. Nem fogunk még öt percet sétálni plusszban egy futóverseny kedvéért. Milyen ciki lenne gyalogolni. Hát nem? Hát de!
Leparkoltunk és gyorsan megkerestük, hol lehet átvenni a rajtszámokat. Az én rajtcsomagom rögtön az első asztalnál elérhető volt, így Nórit hátraküldtem az apjával az ovis regisztrációkhoz, hogy haladni is tudjunk. Nóri az egyik asztalnál kiszúrta Linda nénit az oviból. Innentől kezdve vigyorgott is, mint a vadalma. Hisz neki van egy ismerőse a rendezők között.
Kimentünk a fényre és próbáltam beazonosítani, hogy hol lesz majd a rajt. Vagy a cél. Esetleg mindkettő. Ok, ezt megnézhettem volna előre is az interneten. Természetesen a verseny után egyből megtaláltam kinyomtatva, egy nagy táblára kifüggesztve az összes futás, összes útvonalát. Tehát megint csak én voltam béna.
Szóval kérdezősködtem jobbra-balra, lényegében majdnem minden szervezőnek álcázott fiatalt leszólítottam, hogy az ovisok hol fognak futni. Egyik se tudta. Az egyik csoport még talán mérges is lett, hogy mit zavarom őket ilyen triviális kérdésekkel, mikor éppen egyszerre hárman röhögtek valamelyik ismerősük Facebook posztján. Még én is elszégyelltem magam egy kicsit, hogy ilyen csúnyán megzavartam a bulit. Fene a pofám. Legközelebb előre olvasok, ígérem.
Közeledett a kezdés. Nóri már nagyon izgatott volt, alíg várta, hogy végre futhasson. A szpíker szólt, hogy az ovisok fáradjanak a rajtzónába, hogy elkezdődhessen a bemelegítés. Szülők is mehettek, én is ott voltam. Viccesen riszálni kezdtünk Nórival. Egy másik kisfiú egyből velünk csinálta. Mondtam is neki, hogy ez még nem a hivatalos bemelegítés, mi csak játszunk. Láttam az arcán a csalódottságot.
Aztán megjöttek a zumbás lányok. Megértem, hogy prómozni kell őket, vagy nem is tudom mit csináltak ott. Hagyjuk is. Aranyosak voltak, mosolyogtak. De ezek a kis pöttömök ehhez még nem értenek. Egyik jobbra, másik balra, volt ott csitt-csatt-dirr-durr. Olyan volt, mint egy élő tikitaki. Pedig nagyon koncentráltak.
Aztán szóltak, hogy szülők ki (kivéve, aki együtt fut a gyermekével). A szülők többsége tényleg ki is ment. Egyszerűen kulturált volt az egész. Ugyan nem volt szalaggal elkerített futópálya, mégis tudtam, hogy a lányom jó helyen van. Elmondták, hogy a biciklis bácsit kell követni, illetve őt nem szabad megelőzni. Elindult a visszaszámlálás: 3-2-1 RAAAJT! A szpíker még egyszer felkiáltott, hogy vigyázz magadra!
Nóri felöltötte a legnagyobb vigyorgó fogsort, amit valaha láttam és csak futott, futott. Ha nem adtam volna rá sapkát, akkor csak úgy lebegett volna a haja a szélben. A piros pompomokkal a kezemben üvöltöttem, hogy hajrááááá! Nóri látta hol vagyok, és az összes gyöngyfogacskájával mosolygott. Élvezte!
Teljesen mellékes, hogy 53 indulóból 17. lett és 7. kislány. Odament, lefutotta, hihetetlenül élvezte. Vagyis győzött!
Nagyon büszke voltam rá! Nem voltam. Vagyok!
A verseny után abban maradtunk a férjemmel, hogy a lényeg megvolt, ők már mehetnek haza. Vikinek lassan közeledett az alvásidő, én meg tudok egyedül is futni.
Szóval család balra el, én meg megejtettem a kötelező mosdós köröket. Nem kellett sok hozzá és a 4 kiliseknek is be kellett állniuk a sorba. Ott álltam, többtized emberrel körülöttem és megint betojtam.
Néztem a futókat előttem, mellettem, néha mögöttem, és megint feltettem magamnak azt az egészen egyszerű kérdést, hogy mi a frászt keresek én ott. Minek bohóckodom én ezzel a futás dologgal egyfolytában. Olyan voltam, mint egy kocsonya. Szidtam magam, hogy lenne jobb dolgom is. De ha már ott voltam, nincs visszaút. Magamban még épp azon gondolkodtam, nem álltam-e pofátlanul előre. Mindegy, már nem tudtam volna korrigálni. A harmadik etapban (ötvenesével indították a népet) én is elindultam. Zene a fülemben és nekikezdtem. A mi csoportunkban én voltam az utolsó előtti. Nem sokáig. hamar az utolsó helyre kerültem, még az alagút előtt. Aztán jó sokan még a negyedik csoportból is simán utolértek és leelőztek. Érdekes módon egyáltalán nem zavart. Sikerült rátalálnom a megfelelő ritmusra. Aztán nemsokára úgyse lát majd senki, hisz lemegyek a föld alá. Ezt már nagyon vártam.
Közeledett a pince bejárata. Kb. 50 méter megtétele után egészen biztos voltam benne, hogy Bruno Mars sokkal jobban tud énekelni a zsebemben, vagyis elraktam a muzsikát. Nem volt rá szükségem. Most nem a ritmus, hanem a kiváncsiság hajtott. Érdekelt mi lehet a következő kanyarban, milyen performansz vagy installáció vár rám. Kifejezetten izgalmas volt. A fejem lényegében folyamatosan a plafont fürkészte, vagy a mécsesekben gyönyörködött. Ennek köszönhetően sikerült betalálnom nehány pocsolyát, de ennél nagyobb bajom sose legyen. Egyből eszembe jutott a Skanzenfutas. Ott is voltak pocsolyák, és ott legalább ennyire nem érdekelt, mint most.
Viszont most először láttam, hogy lehet egy futóversenyen csalni. Nem kellett sok, hogy kiszúrjam azt a fickót, akit legalább négyszer sikerült megelőznöm. Én ezt nem értem. Persze van, amikor az ember nem bírja és belesétál. Belesétál, nem pedig lecsalja az út felét. Rosszul esett, hogy ilyet láttam, bár semmi közöm hozzá. Igazából ebben csak az volt zavaró, mikor úgy vágták le az utat, hogy ezzel keresztezték az enyémet, és kiestem a ritmusból. Tehát kedves barátom ha már csalsz, legalább légy tekintettel azokra, akik megpróbálnak küzdeni. Köszi.
Szóval én csak futottam és futottam és nagyon jól éreztem magam. Néha megszólalt a zsebemben az 500 métert jelző applikáció hangja. Nem igazán hatott meg. Tudtam volna még futni. Azért nem nagyon bánom, hogy kijöttünk az alagútból (így utólag), mert az utolsóelőtti kanyarban megláttam a kiscsaládomat. Mégse mentek haza. Volt egy jó kis játszótér a park másik oldalán, közel a tűzhöz. Állítólag mindent láttak. Ott álltak pom-pommal (volt aki nyakiban ülve) és űvöltötték, hogy hajrá anya! Felvillanyozódtam, megfogtam Nóri kezét, és a célegyenesbe már együtt fordultunk be. Sugárzott a boldogságtól! Ennél nagyobb öröm nem is kell. Kivéve mikor majd a két lánnyal együtt futunk be a célba. Az majd übereli ezt. Addig viszont hihetetlenül feltöltős élmény volt mindkettőnknek a közös futás.
Nóri kibulizott még egy érmet, amit persze a fejemhez is vágott: “anya, nekem két érmem van, bezzeg neked csak egy.” Cuki.
Összességében fantasztikusan éreztük magunkat. Igazi családi rendezvény volt.
A szervezésről annyit még, hogy mindenfelé rengeteg BBU-s emberke volt. Könnyen meg lehetett állapítani kihez lehetett kérdéssel fordulni. Az mondjuk más kérdés, hogy szegény önkéntes diákok nem sok mindenre tudtak válaszolni. Tetszett, hogy a pince bejáratánál állt egy férfi, aki külön figyelmeztetett minket arra, hogy ne aggódjunk, a szemünk mindjárt megszokja a sötétséget, és onnantól minden rendben lesz. Az alagútban is sok szervezővel lehetett találkozni. Lényegében minden sarkon állt valaki. Volt meleg hely átöltözni, pisilni, várakozni. A gyerekfutamnál sem aggódtam a kislányom miatt, tudtam, hogy jó helyen van. A végén karanténban vezették ki a kicsiket. Flottul ment minden. Nem kellett semmi miatt aggódni, csak élvezni a bulit.
Tehát mi jövőre is ott leszünk és sajnálom, hogy az előző évek kimaradtak. Igazi családi hangulat, negatív tapasztalat nélkül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: