Sose sportoltam. A gimiben is csak akkor röplabdáztam, mikor az ellenfél csapat létszámhiány miatt nem tudott versenyezni. Beálltam a verseny-, de inkább csak a hátráltatás miatt. A mozgásom maximum a tánc volt. Zenére minden porcikámat átmozgattam, tetőtől talpig.
Aztán jött a változás. Az első kislányom születése után felszaladt kilókat lépcsőzőgépen vagy nagy babakocsis sétákkal próbáltam ledolgozni. Majd újra munkába álltam és minden mozgás kimaradt az életemből. A szabadidőmet a családomra fordítottam, nem magamra.
A második kislányom születése után jött az újabb fordulópont. Rengeteg rémhírt hallottam a szoptatás mellett elkezdett sportolásról. Az anyatej minőségét semmilyen szinten nem akartam veszélyeztetni, mert a mozgásnál is fontosabb volt a lányom. A WHO ajánlásait betartva 7 hónap után fokozatosan szoktattuk hozzá a kislányomat az ételekhez, engem pedig a mozgáshoz. Szerencsém van, hisz van otthon futópadom, szobabicklim, lépcsőzőgépem is.
De egy évvel a szülés után rá kellett jönnöm, hogy az otthoni mozgás nem elég hatékony számomra. Nem tudok kikapcsolni, ráadásul sokkal könnyebben mondok nemet a mozgásra, ha közben a lányaim szeretnének játszani velem.
Olyan sportot kerestem, amit bárhol, bármikor tudok űzni, nem kellenek hozzá mások és nem mellesleg jól átformál. Ekkor hirdette meg a Mellrákfórum – nem vagy egyedül – Alapítvány (Mellrákfórum) a margitszigeti edzését, ahol a Team Prevention csapat tagjaival lehetett együtt edzeni amatőröknek, futásban jártasaknak és profiknak egyaránt.
Nagyon készültem az első ilyen jellegű futásra. Edzés előtt két nappal viszont trambulinoztam az unokahúgaimmal, melynek egy hét gipsz és egy elmaradt edzés lett a vége. Egyik este kávéval a kezemben ültem a teraszon és azon gondolkodtam, hogy ez valami jel volt. Nem kell ezt a futás dolgot erőltetni. De jött a következő meghirdetett edzés, én meg pont ráértem. A tesóm elvitt magával és megtettem életem első futólépéseit. Nagyon koncentráltam és csak kicsit frusztrált, hogy béna vagyok, lassú, úgy fújtatok mint egy gőzgép hegynek felfelé. A patakokban ömlő izzadságról nem is beszélve. Fél pillanat alatt oda lett minden önbecsülésem.
Aztán balra néztem és megláttam Gabit. Néztem az arcát. Fájt neki, nem volt jól, de nagyon akarta. A másik oldalon Lili. 11 éves. Nagyon akarta, csinálta.
Csöndben futottunk vagy legalábbis ütemesen rugózva pattogtunk a Margitszigeti aszfalton. És ott volt Angie. Az Ironman. Végig beszélt. De nem azt mondta, hogy ‘hajrá’, meg ‘gyerünk’, meg ‘meg-tudod-csinálni’. Végig érdekességeket mesélt a futásról, a mozgásról, az emberi testről, felszerelésekről. Aztán szólt, hogy itt a visszafordító. Visszafelé ugyanez volt a módszer. Angie beszélt, mi többiek meg hallgattuk, amit mond. Nem hallottam minden szavát, de határozottan jólesett, hogy próbálta elterelni a figyelmemet.
Megérkeztünk. Vége volt. Angie ránézett a telefonjára és azt mondta, hogy összesen 2,6 km-t “futottunk”. Micsoda? 2,6 km-t? Az már távolság. Mások ennyivel versenyre mennek. Ezek szerint így is lehet? Nem kell feltétlenül belehalni egy kis futásba? Ez szuper! Akarom! Még! Ide nekem az oroszlánt is! Jövőre maraton. Nem. Csak viccelek. Lelkes vagyok, de nem hülye.
Edzés után kicsit nyújtottunk. Sajnos nem mindenki olyan hajlékony, mint Trinity a Mátrixból. Én sem. A nyújtás végén még egy pozitív üzenettel kidekorált üveg vizet is kaptam a szervezőktől. Büszke voltam magamra. Egy nappal korábban még azt hittem, nem fog sikerülni. De igen. Természetesen kellett hozzá, hogy bíztak bennem, kedvesek voltak és motiváltak.
Egészen egyszerűen elhittem, hogy meg tudom csinálni.
Másnap a szemfülesek már az Óhegy-parki futókörön találtak. 1,4 km-t kellett volna futnom. Nem ment. Szenvedtem, mint egy kutya. A végén talán még sírtam is. Nem értettem, hogy ha egy nappal előtte meg tudtam csinálni 2,6 km-t, akkor ma miért nem megy az 1,4? A tesóm azt tanácsolta, hogy ne hajszoljam magam. Nem lehet egy nap alatt megváltani a világot. Olyan tempóban fussak, hogy még beszélgetni is tudjak közben.
Másnap megfogadtam ezt a tanácsot és sikerült 2,8 km-t futni.
Újra felbuzdultam és két nap futás után rábeszéltem két kollégámat, hogy menjünk és űzzük ezt versenyszerűen. Találtam egy olyan versenyt, ami nem volt messze, keveset kellett futni (fejenként 1,4 km) és olcsó is volt (itt jegyzem meg, hogy aránytalanul drágák a futóversenyek).
Eltelt két hét és egyszercsak ott találtam magam egy futóversenyen. Szakadt az eső, de még ezen is csak nevetni tudtam. Annyira szürreális volt az egész. Én meg a futóverseny…!
Láttam már képeket, meg TV-s beszámolókat különféle versenyekről és bevallom, kicsit szerettem volna a részesük lenni. Hihetetlen hangulat volt. Az eső miatt kevés szurkoló de jó zene, jó tárasaság.
Borzasztóan izgultam a rajt előtt. A férjem bíztatott, hisz ennél többet is futottam már. Menni fog! Táncoltam, ugráltam, pörögtem de a rajt előtt megpróbáltam kicsit visszavenni a felfokozott idegállapotomból. Akik kívülről láttak, biztos azt hitték nem vagyok normális. Másodiknak futottam (bár közben azt is megtudtam, hogy a leglassabbnak kell elsőre futni). Volt 6 percem felkészülni. Az első métereken elkapott a röhögőgörcs. Még mindig annyira viccesnek tartottam, hogy ÉN elindultam egy futóversenyen. Ezzel a hozzáállással viszont gyorsan az erőm végére értem. Az útvonalat biztosító rendőrök szeme hatalmasra kerekedett mikor meglátták, hogy hangosan röhögve küzdök az életemért.
De megcsináltam, lefutottam. Utána hazamentünk és nagyon büszke voltam magamra. Egy hónap múlva a Spar Maratonfesztiválon futottam szintén váltóban. Ezt is teljesítettem és innentől kezdve lényegében nincs megállás.
Folyamatosan keresem az újabb és újabb futóversenyeket, kihívásokat ahol van szerencsém Mellrákfórum színekben futni, és képviselni a hölgyeket most már nem váltóban, hanem egyedül (Vivicitta, OHP futás, Orfű minimaratonka, Irongirl, Skanzenfutás, stb). Olyan szintre jutottam, hogy képes vagyok Budapestről levezetni Orfűre egy verseny miatt, majd utána hazavezetni 200 km-t.
Két kicsi gyerek, teljes munkaidő és egyéb elfoglaltságok mellett nehéz időt szakítani a futásra, nehéz megtalálni az én-időt és ehhez szabályos időközönként ragaszkodni.
Azóta már a nagylányommal együtt gyűjtjük az érmeket és neki is hatalmas sikerélményt ad a futás. Örömmel viseli a Mellrákfórumos egyen-futópólónkat, a futóérmét büszkén mutogatja az oviban.
Szerencsés vagyok, mert támogat a férjem, drukkol a két gyerekem, motivál a testvérem és büszkék rám a szüleim.
Futok mielőtt felkelnek a gyerekek, míg tart a lovagló óra, vagy éppen a különórák alatt.
De busz után sosem!
https://www.facebook.com/mevsrun/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: